A vágy büntetése

A táj vízszintesen rétegeződik: alul egy hómező, felette egy szinte fekete sáv kopár cserjés, mögötte a havas hegylánc, felül pedig egy halvány ég. És ezeken a merev sávokon át lebegnek két nő, akiket semmi sem tart - nyitott, vörösesbarna hajuk füstként húzódik utánuk, és belegabalyodik a sötét ágakba. Segantini itt nem egy kezdettel és végével rendelkező történetet fest, hanem egy állapotot: hideget, súlytalanságot, az álom és a büntetés közötti lebegést. A fény tompa marad, a színek a szürke, a bézs és a törtfehér árnyalatokban mozognak, csupán a haj és a testszínek adnak hozzá meleg tónusokat. Aki hosszabb ideig nézi a képet, bal oldalon a sötétben felfedez egy harmadik, félig elmosódott alakot - a kép csak vonakodva adja át alakjait.

A 68 x 39 cm-es, keret nélküli, szaténos vászonra feszített „Leonardo” című festményen éppen ennek az állapotnak lesz kézzelfogható oldala. Ha a tekintet végigfut a sötét bozótcsíkon, ott finomszemcsés domborzat tárul elénk: a sok rövid vonás, amellyel Segantini megfestette az ágakat, enyhén kiemelkedő pontok és szálak formájában helyezkedik el a vásznon, míg a felettük lévő égbolt lapos és nyugodt marad. A kép felső szélén a vászon szerkezete nyíltan látszik a világos szürke alatt, és a karcolt hegygerincek szinte mintha bevésve lennének, nem pedig nyomtatva. A motívum tiszta vonalban folytatódik a szögkeret szélein, a hómező oldalirányban is továbbnyúlik.

Így a kép lapos testként lóg a falon, üveg és paszpartu nélkül - és pont ez áll jól neki, mert semmi sem áll a szem és a vászon közé. Ami megragadja a tekintetet, azok a hajszálvékony, kanyargós szálak: egészen az utolsó hurkáig követhetőek, és szinte akaratlanul is követjük őket az alakok meleg vörösbarnájától át a fekete ágakig.