Ausztria, Bécs, A rossz anyák

Egy nő lóg egy görbe fa kopár ágain, haját a szél az ágak közé fújja, miközben egy gyermek feje a melléhez nyomul - körülötte csupán hó, egy lilásan csillogó magas völgy, távoli hegycsúcsok az esti fény utolsó sugaraiban. Giovanni Segantini 1894-ben festette meg ezt a jelenetet az úgynevezett Nirvana-ciklus részeként, ihletet merítve egy versből, amely elítéli azokat az anyákat, akik elűzték gyermekeiket: azok egy jeges köztes világban vándorolnak, mígnem a gyermekkel való megbékélés meg nem szabadítja őket. Ami erkölcsi szempontból szigorúnak hangzik, a képen elsősorban csendesnek és lebegőnek tűnik. A szimbolista és divisionista festő, aki utolsó éveit az Engadin-hegységben töltötte, a tájat ezernyi finom színszálból állítja össze - lila, okker, hideg kék -, úgy, hogy a hó mintha csillogna, a láthatár pedig vékony aranycsíkként ragyog. Maga az alak félig átlátszó marad, inkább megjelenés, mint test, és pontosan ez a feszültség a téma komolysága és a festészet finomsága között teszi a művet olyan megrendítővé.

Ez a kivitelezés mindezt egy 68 x 35 cm-es, megnyújtott fekvő formátumba ülteti át, amely a falon szinte úgy hat, mint egy panorámaablak: a táj szélességében húzódik, a foglyot hordozó fa pedig az egyetlen függőleges akcentust adja. Keret nélkül, feszített vászonként, körbe nyomtatott szélekkel a mű szabadon lóg a fal előtt - a hegylánc bal oldalon a oldalfelületen is továbbfut, ami a lapos formátumnak további mélységet kölcsönöz. Két-három méter távolságból az egész egy nyugodt színsávként hat; csak közelebb lépve tárulnak fel Segantini szőtt vonalai, és a Leonardo vászon szaténfelülete a horizonton lévő arany árnyalatot nagyon finoman megcsillanítja - egy olyan részlet, amelynél az ember a vártnál tovább időzik. Az alsó szél alatt a feszítőkeret keskeny árnyékot vet; ettől a kép érzékelhetően kiemelkedik a térből, ahelyett, hogy a falhoz tapadna.

Éppen azért, mert a képformátum ilyen alacsony, semmi sem tolakodik - elhaladunk mellette, megakad a tekintetünk, közelebb lépünk. Egy tálalószekrény felett vagy önmagában egy csendes falon ez a lapos „Tél” című sáv olyan vonzerőt fejleszt ki, amelyet a nagyobb méretű alkotások gyakran egyáltalán nem érnek el.