Vacsora - Vacsora a rue Miromesnil-en, a Caillebotte család otthonában (olaj, vászon)

Egy kis fénycsík megcsillan a csiszolt üvegeken. A szoba minden oldalán mély barna és fekete árnyalatok uralkodnak. Gustave Caillebotte anyját és testvérét, René-t ábrázolja vacsora közben a párizsi családi lakásban, a Rue Miromesnil utcában. A két férfi nem beszélget egymással, mindegyik a saját dolgával van elfoglalva, egy cseléd áll a megterített asztal mögött. A kancsók, tálak és evőeszközök sűrű csendéletet alkotnak az előtérben, tükröződéseik pedig strukturálják a sötét felületet. Két világos függöny nyitja meg a teret hátrafelé, és adja meg a kompozíciónak a ritmusát; jobbra a vörös szőnyeg erőteljes akcentust ad. Caillebotte 1876-ban festette a jelenetet. Az impresszionisták köréhez tartozik, de gyakran szigorúbb térszervezést keres, mint sok társa. Itt nem a társadalmi esemény érdekli, hanem a saját házában zajló polgári mindennapokat szemléli. Engem éppen a cselekmény hiánya ragad meg: csupán egy közös étkezésről van szó, és mégis az a benyomásom, hogy egy pillantást vetek egy magánéletbe, amely alig veszi észre, hogy megfigyelik.

Ez a mű 69 x 48 cm-es méretben, szaténfelületű Leonardo vásznon lóg. A finom csillogás meglepően fontos szerepet játszik ebben a sötét motívumban. René keze mellett álló nagy kancsó felett széles fényvisszaverődés látható, amely lágy marad, és alatta felismerhetővé teszi a nyomtatott kontúrokat. A fekete terítőn sem jelenik meg éles fényfolt, ehelyett matt csillogás húzódik a poharak és a tányérok felett. Ez illeszkedik Caillebotte saját fénykezeléséhez, anélkül, hogy egy további üveglap eltakarná azt. A nézőponttól függően egyes részek rövid időre előtűnnek, majd ismét visszasüllyednek a mély sötétségbe - pontosan ez a váltakozás kelti életre az egyébként nagyon nyugodt jelenetet. Az Ava közvetlenül a vászonra van feszítve, paszpartú nélkül. A széles aranyprofil több szintre tagolódik: a domború felületeken erősebben gyűlik össze a fény, a keskeny mélyedésekben pedig megszakad. Közelről nézve a keret ezért kevésbé tűnik simának, mint amire az elölről való ránézés alapján először számítani lehetne. A belső peremen látható aranyél egyértelmű határt húz a kép körül.

A vörös szőnyeg felett a szaténfelület szinte tükröződésmentes marad, csak az asztal közepén álló kancsóknál sűrűsödik újra a fény egy világos fátyolká. Így végül pontosan az marad meg az emlékezetben, ami a képet jellemzi: egy teljesen hétköznapi vacsora, amelyet hosszabb ideig nézzük, mint amennyit valójában szabadna.