Mákcsokor Odilon Redon festménye (1840-1916).

A vörös mákvirágok uralják a csokor felső részét, közöttük fehér és rózsaszín virágok, egy sárga folt, itt-ott kék búzavirág - és mégis, ezek egyike sem tűnik túlzottnak. Izgalmasnak találom, hogy ez a csendélet erőteljes színei ellenére inkább lágy és szinte álomszerű marad, mintha valaki az emlékezetéből festette volna a virágokat, nem pedig az asztalról. Odilon Redon, aki 1840-ben született Franciaországban, a szimbolisták közé tartozik; a természet pontos megfigyelését ötvözi egy költői, befelé forduló képi világgal, és pontosan ez a keverék adja a motívum jellegét. A virágok egy egyszerű, világosszürke vázában állnak egy rózsaszín árnyalatú felületen, mögöttük pedig olívabarna háttér terül el, amelyben a szárak és a fűszálak csupán sejthetők. Nincs itt semmiféle botanikai leltár, sem a fajok tárgyilagos felsorolása - helyette lebegő színfoltok láthatók, amelyek csak egy kis távolságból rendeződnek mák, rózsa és szegfű formájába. A legerőteljesebb akcentust a mákok adják, fekete virágközpontjaik a legmélyebb árnyalatok az egész képen. Minden más visszafogott és földes marad. Redon itt nem annyira egy csokrot fest, mint inkább egy hangulatot, és ez különbözteti meg ezt a virágképet kora legtöbb alkotásától.

A világos falon a keretezett vászon nyugodt, méltóságteljes jelenlétet sugároz - a függőleges formátum megnyújtja a csokrot, a váza szilárdan a kép alsó harmadában helyezkedik el, felette pedig a sötét háttér úgy nyílik meg, mintha egy különálló tér lenne. A keskeny Noemi aranykeret alig néhány milliméterrel szélesebb, mint egy ujj; finom díszített széle és visszafogott patinája klasszikus befejezést ad a képnek, anélkül, hogy beszűkítené a virágokat. Egy széles, nehéz aranykeret elnyomná ezt a motívumot - ez viszont csupán egy finom vonalat húz a színes felület körül. 64 x 80 cm-es méretével a mű néhány méter távolságból is jól érvényesül, ugyanakkor elég otthonos marad azokhoz a terekhez, amelyek nem múzeumi falak. A motívumot matt vászonra nyomtatták, feszítőkeretre feszítették, és oldalain tükrözött szegélyekkel látták el - és éppen a matt felület bizonyul itt okos döntésnek: ez ugyanis támogatja a virágok bársonyos, elvarázsolt hatását, ahelyett, hogy olyan csillogást kölcsönözne nekik, amely Redon festészeti stílusában soha nem volt jelen. Még a érdes, felhős alap is megőrzi így mélységét, a vászon szövetének textúrája csak halványan átsüt a háttér barnáján. Ha a napfény ferdén esik a felületre, a nyomat teljesen nyugodt marad - nincs tükröződés, nincs villanás, csupán az arany szél fog el egy keskeny fénycsíkot, míg a virágok a saját, félig valós, félig álomszerű világukban maradnak. Az ember rajtakapja magát, hogy újra és újra visszatér a fekete mákmagokhoz - ott gyökerezik az egész álom.