Vitorlás hajó a holdfényben.

A tágra nyílt éjszakai égbolt alatt egy vitorlás hajó halad a sötét vízen. Fekete vitorlái egy világos felhőzónával kontrasztot alkotnak, amelyben a holdfény csak tompán szűrődik át. A jobb oldali horizonton egy második, kisebb sziluett jelenik meg; bal oldalon alacsony épületek és szélmalomszerű alakzatok jelzik a partvonalat. A hullámokon a fény rövid fehér és kékesszürke csíkokra törik szét, míg az előtér és a kép szélei szinte feketék maradnak. A hatalmas égbolt nyomást gyakorol a keskeny tengeri sávra, és a hajózásnak egyfajta bizonytalanságot kölcsönöz, anélkül, hogy a jelenet drámai fordulatot venne. Paul Gauguin, a 19. század végi francia művész, nagy sötét és világos mezőkből építi fel a motívumot. A hajó jól felismerhető marad, bár szinte összeolvad a tengerrel és a parttal.

A Leonardo (Satin) vászonra készült alkotás passepartout és üveg nélkül közvetlenül érintkezik a Lydia belső arany szélével. Ehhez csatlakozik a fa keret széles zöld része, amelynek aranyszínű erezete szabálytalan vonalakban fut végig a felületen. A néző tekintete valóban ezeken a nyomokon akad meg - különösen balra lent, ahol a színek összefüggései láthatóvá válnak: a szinte fekete víz mellett a zöld mélynek és hűvösnek tűnik; a barnás-arany foltok pedig egyúttal a hullámokon futó halvány fénycsíkokhoz vezetnek. A belső arany szegély meleg határt húz a kékesszürke motívum körül, és így kiemeli a hajó sötét sziluettjét. A világos felhőmező felett ugyanaz az aranyárnyalat erőteljesebben jelenik meg, mint a kép alsó szélén, ahol a tenger és a keret színében közelebb állnak egymáshoz.

Az arany melegséget állít a hűvös holdfény ellen, míg a zöld a tenger sötét árnyalatait kíséri. Számomra éppen ebben a közelség és ellentét váltakozásában rejlik a kombináció meggyőző ereje - a kép és a keret itt valóban párbeszédet folytat egymással, ahelyett, hogy csupán egymás mellett állnának.