A sivatagban

Jean Leon Gerome a sivatagba visz minket ezen a festményen: az ég és a föld egyformán fénytől telítettnek és átlátszónak tűnik. A tekintet azonban a földön ülő férfira és a halott lovára szegeződik. A lovas szeretettel ölében tartja társa fejét, az állat nyugodt testtartásban hátat fordít, hátsó lábai a homokban, farka pedig a földön fekszik a néző felé. Az ember és az állat itt egy. Az ábrázolt tekintete teljesen elmerül a lovában, így a két alakot egy alaknak érzékeljük.

Első pillantásra úgy tűnik, hogy a ló alszik. Vagy szomjan halt? A perzselően forró sivatagi talajra és a csupasz kősivatagra nyíló kilátás ezt a következtetést sugallja. Sehol egy öntözőhely, sehol egy növény. Az élet itt zajlik ebben az intenzív pillanatban lovas és paripa között, még akkor is, ha ez élet és halál fordulópontja. A művész olyan részletességgel ábrázolta az embert és az állatot, hogy az ember azt hiszi, érzi, ahogy lélegzik. A kősivatagban álló gyenge vagy haldokló nemes ló metaforikusan a sivatagi élet drámaiságáról és veszélyességéről beszél. Nincs az a védőtető, erdő vagy vízfolyás, amely orvosolhatná a helyzetet. Az ember ki van téve a természet erejének. Ugyanakkor a ló és a lovas intimitása az időtlen szerelmet és a sok közös élményt jelképezi.

Jean Leon Gerome mesterien örökítette meg a keleti életet. Világos színpalettát használ, amely a természetet a rózsaszín, a homok és a világosbarna árnyalataiban örökíti meg. A földön ülő lovas színben egyértelműen elkülönül ettől. Testén és fején ragyogó fehérbe öltözött, fekete fürtjei kiemelkedtek a köntöséből: itt egy még mindig fiatal férfi lovagolt a sivatagban, talán tapasztalatlanul.

A művész ügyesen helyezi alakjait kissé balra a középponttól az előtérben. Így a környező sivatag szinte fizikailag is kézzelfoghatóvá válik a néző számára: nagy intenzitású mű!