A bükkerdő

Ferdinand Hodler itt lenyűgözően mutatja be, hogyan egyesül a szecesszió és a realizmus. A fiatal bükkerdő motívumán jól láthatóak a szecesszióra oly jellemző enyhe ívek. Késő ősszel vagy hómentes télben vagyunk itt, legkésőbb a tél végén, még mielőtt egy krókusz a világra akarna nézni. A fák ugyanis kopárak, csak néha lógnak még száraz levelek az ágakon, és a földi növényzet kiszáradt. A hosszú árnyékok azt mutatják, hogy még korán van. A nézőnek a nap a háta mögött van, így nyugat felé néz. A háttérben megpillanthatók a finom fenyők, amelyek könnyű koronája ebből a perspektívából finoman, szinte védelmezően emelkedik a fiatal bükkösök fölé.

Alapvetően a leírás kimerülhetne ebben. Hangulati kép a tél elején. De közelebbről megvizsgálva az ember felfedez balra lent egy hangyaboly, amely elfoglalt tevékenységet rejt, de a néző elől úgy tűnik, hogy teljesen mozdulatlanul és látványtalanul eltűnik a háttérben. A jobb felső képen, egyértelműen közelebbi levelek jelzik, hogy nem kizárólag kívülről nézzük ezt az erdőt. Biztosan egy tisztás lehet az a hely, ahol állunk, mert legalább egy fa nagyon közel van hozzánk. A kép közepén az erdő talaján egy fénynyom mutatja, hogy itt egy ösvény van, amelyet néhány lény újra és újra végigjárt. Úgy tűnik, hogy néhány méter után elveszik az erdőben. Ez egy vadnyom?

Ha most egy kicsit közelebb megyünk, és részletesen megnézzük a képet, észrevehetjük, hogy ott, ahol az ösvény véget érni látszik, két árnyékos, kísértetszerű alak látható. Az ösvénytől jobbra egyértelműen egy görnyedt ember látható. A bal oldalon nem lehet tudni, hogy egy karó vagy egy felegyenesedett lény, akit íjjal hódol ellenlábasa? Talán csak egy eredeti motívum korrekciója, amelyet a művész elvetett, és most mégis előkerülni látszik.

És hirtelen egészen tisztán felismeri az ember a kalapos férfit, aki az erdőben hátrébb csinál valamit. Legkésőbb most rájövünk: a festő a szimbolizmusáról is ismert volt.