Olaszország Toszkána Firenze, Uffizi Képtár: Angyali üdvözlet, Leonardo da Vinci (1452-1519) festménye, Olaj, fa, kb. 1472-1475, 98x217 cm

A szokatlanul széles, 80 × 35 cm-es szokatlanul széles fekvő formátumban Gábriel angyal és Mária találkozása nem szűk imaképként tárul elénk, hanem egy szélesre táruló jelenetként, amelyben a kert, az építészet és a távoli táj szinte ugyanolyan nagy hangsúlyt kap, mint maguk a szereplők. Bal oldalon Gábriel virágok között térdel, kezében liliommal, karját üdvözlésül felemelve, míg Mária jobbra egy kőből készült olvasóállvány előtt ül, egyik kezét a kinyitott könyv fölé téve, a másikat nyugodt gesztussal a mellkasához emelve; kettőjük között egy szabad tér nyílik, amely egyszerre választja el és köti össze az átadott üzenetet. Sötét ciprusfák állnak a halvány hegyi távolság előtt, a ruhákat a vörös és a mélykék színek határozzák meg, és az egyenletes fény még a kis növényeket és a kőből készült díszeket is élesen kiemeli. Leonardo da Vinci ezt a reneszánsz korai művet 1472 és 1475 között festette; a történelmi eredeti ma a firenzei Uffizi Galériában látható, és már itt is megmutatkozik az a pontos természetmegfigyelés, amelynek köszönhetően a táj nem csupán háttérré válik.

Ezen a festményen Leonardo a szaténfelületű vászonra üveg nélkül festette a motívumot, így a fény közvetlenül hat a festményfelületre: Elölről nézve a sötét kerti részek mélyek és nyugodtak maradnak, oldalról nézve viszont széles, lágy fényvisszaverődés húzódik az égen, az angyalokon és az építészet felett, anélkül, hogy kemény tükörképpé állna össze. Különösen Gábriel arca és felemelt keze felett akad meg a tekintet ezen a csillogáson; a nézőpont változásával együtt vándorol, és egy pillanatra világosabbá teszi a jelenetet. Janine arany díszkeretként öleli körül a képet, amelyen vörösre kopott részek láthatók; a kiemelkedő éleknél az arany keskenyen ragyog, a mélyedésekben pedig mattabb marad. Ez nem teljesen egyenletes - és éppen ez a törött fényhatás az, ami meggyőző. A tapintható mélység így nem csupán a szaténos képfelületen jön létre, hanem a keretlépcsők váltakozásában is, amelyek fizikai jelenléte érzékelhetően összefogja a tágas, nyugodt kompozíciót.