A hajók, az esti nap

Ahol a nap a képen feltűnik, a nyomat felülete is érezhetően világosabbá válik - a víz felett látható sugárkorona olyan fényesen emelkedik ki az egyébként szinte fekete háttérből, hogy oldalról nézve úgy tűnik, mintha önálló fényforrás lenne. Ebből a ragyogó középpontból bontakozik ki az egész jelenet: Egy vitorlás hajó halad az alacsonyan álló esti nap előtt, amelynek sugarait legyezőszerűen hasítják át a felhőrétegek, miközben bal oldalon sötét fa koronák, jobbra pedig egy sziklás partvidék kis templomokkal a magaslatokon emelkedik az ég felé. Konstantin Bogayevsky, a krími festő, ezt a festményt 1912-ben alkotta, abban az időben, amikor partvidéki tájképeit a vizionárius szintre emelte - nem valós öbölről van szó, hanem egy álomszerűről, amelyben az ókor és a természeti erők összefonódnak. A kép furcsa kettős hangulatot hordoz, egyszerre ünnepélyes és fenyegető, hiszen a fény feletti égbolt sötét marad, az előtérben lévő víz pedig szinte fekete.

Pontosan ez a kontraszt a ragyogás és a sötétség között teszi itt a szaténszerű vásznat a mű tárgyává: Leonardo valóban csillogni hagyja a napközpontot, egy lágy ragyogás, amely a néző álláspontjával együtt mozog, míg a sötét sziklafelületek elnyelik a fényt és tompák maradnak - a kontraszt tehát nem csupán a színben, hanem magában a felületben is rejlik. Amikor a szobai fény ferdén suhan át a 60 x 48 cm-es képen, keskeny tükröződések futnak végig az előtér hullámhegyein, és a sziklákban lévő apró arany pontok röviden felcsillannak, mielőtt újra elmerülnének a barna-feketében - a tekintet újra és újra ezen a részleten akad meg. Az Amelie, egy fekete fa profil belső arany szegéllyel, nyugodt határt szab ennek a játéknak; a bordázott arany szalagon helyenként átsejlik a vöröses patina, egy meleg árnyalat, amely jól harmonizál a képen látható esti fénynel.