A rózsaszín őszibarackfa, 1888

A kép szinte teljes magasságát az őszibarackfa tölti ki: törzse a világos szántóföldről emelkedik ki, többször elágazik, és virágzó ágait a kék égbolton terjeszti szét. Ez a központi kompozíció csak első pillantásra tűnik szilárdnak. Mindenhol rövid ecsetvonások oldják fel a kontúrokat, a gallyakat csillogóvá teszik, és a talajt fehér, kék, zöld és halvány rózsaszínű, mozgó mezővé varázsolják. Jobb oldalon egy okkerszínű kerítés határozott határt húz; ugyanakkor menekülési vonala a mélységbe vezet, további fák mellett elhaladva egészen az alacsony láthatárig. Vincent van Gogh 1888-ban nem mozdulatlan természeti jelenetként festi meg a tájat, hanem olyasvalamiként, ami a tekintet előtt folyamatosan változik. A virágok nem aprólékosan kidolgozott részletek. Világos csomókba gyűlnek, színfoltokká bomlanak, majd a következő pillanatban ismét koronaként jelennek meg. Pont ez ragadja meg a figyelmet: a tavasz itt nem kedvesen, hanem szinte türelmetlenül mutatkozik meg. A hűvös égbolt és a kerítésen látható meleg nyomok között a fa az új növekedés jeleként áll fenn, még karcsú és sérülékeny, de tele energiával. Van Gogh a posztimpresszionizmus meghatározó holland művészei közé tartozik; ezen a képen a közvetlen természetmegfigyelést ötvözi azzal a jellegzetes stílussal, amely a színt nem csupán leírja, hanem maga a cselekvéssé teszi.

Ezen a műalkotáson a Leonardo nevű, szaténos vászon - üveglap nélkül - reagál a tér fényére. Ez jó döntés: egy tükröződő felület túlságosan eltakarná a festmény nyugtalan ritmusát. Ehelyett lágy fény vándorol az égen, és ott törik meg, ahol a nyomtatott ecsetvonások különösen sűrűn helyezkednek el. A középső ágak körül apró tükröződések láthatók a fehér és rózsaszín virágokon; ezek pontszerűen villannak fel, míg a törzs sötét vonalai továbbra is jól olvashatók maradnak. Lejjebb a fény eloszlik a szántóföld ferde vonalain, és láthatóvá teszi azok irányváltozását anélkül, hogy zárt fényréteget alkotna. Ha a tekintet oldalra fordul, a felület észrevehetően fényesebbé válik, elölről nézve pedig ismét megnyugszik. Ez a fokozatosság jót tesz a motívumnak, mert a fa a nézőponttól függően sűrűbbnek vagy levegősebbnek tűnik. Mare pezsgőszínű fa kerettel keretezi a vásznat; belül egy keskeny arany szegély koncentrált fényszegélyt képez. Talán a legszebb részlet: az alsó sarokban ez a tiszta aranyreflex találkozik a vászon lágyabb csillogásával, míg a közvetlenül mellette lévő kékesszürke mezővonalak szinte tükröződésmentesek maradnak.