A vihar, 1880.

A viharban mezítláb rohannak a ketten, fejük fölé egy közös aranysárga kendőt feszítve, amelyet a szél vitorlaként fúj fel. A fiú bal karjával átkarolja a lány derekát, a lány felemelt karral szorítja a kendőt, és hátrafordítja a tekintetét - oda, ahol éppen villám hasít át a sötét égen. Fehér ruhája olyan vékony, hogy futás közben szinte átlátszóan lobog; teste félig árnyékban marad, csak a válla és a karja fogja meg a fényt. Cot az egész történetet erre az egyetlen pillanatra építi: a versenyfutásra az eső ellen, amely még nem esik. Az út a mezítlábas lábak alatt fényesen ragyog, mintha a nap egy utolsó ablakot talált volna, míg bal oldalon a bokrok már a sötétbe borulnak. Szinte érezni lehet a mozgást - a fiatal nő behajlított lábát, a földről felkavart kavicsokat, a kendőt, amely bármelyik pillanatban elrepülhet. Ugyanakkor a menekülésben van valami játékos, szinte egy mosoly: a kettő nem a veszély elől menekül, hanem egymással együtt menekül. Pontosan ez a drámaiság és a könnyedség kettőssége tette híressé a képet, és ez kis formátumban is elképesztően jól működik.

Az egész egy „Leonardo” nevű, 33 x 50 cm-es, szaténos felületű vászonra nyomtatott kép - és ez a felület itt sokat számít. Az ég, amely a felület jó kétharmadát elfoglalja, mélyen sötét; fényes anyagon tükörré válna, matt papíron pedig élettelen lyukká. A szaténbevonat valami harmadik dologgá teszi: halvány csillogást kölcsönöz a feketének, amely elhaladva velünk mozog, anélkül, hogy valaha is éles tükröződéssé válna. Ha szemből nézzük, a háttér bársonyosan zárt marad; ha oldalra lépünk, a szórt fény rövid időre kiemeli a vásznat a sötétből, és szinte lélegzetet ad az éjszakai égboltonak. A sárga kendő viszont önmagából ragyog, mintha kizárólagos jogot szerezne a csillogásra. A Noemi keret fogja körül a vásznat: egy keskeny aranyléc, amelynek külső szélén csavart díszítés látható, profilján pedig sötét patina - hidat képez az alkotás korszakához, anélkül, hogy elnyomná a kis méretet. Meglepett, milyen eltérően reagálnak a keret és a festővászon ugyanarra a fényre: a csiszolt díszítés vakító szikrákat vet, míg a közvetlenül mellette lévő vászon csak lágyan izzik. Ez a váltakozás az éles aranyvillanás és a matt éjszakai csillogás között a szélén pontosan megismétli azt, ami a motívumban történik - és ez nem kis teljesítmény egy alig néhány centiméter széles szalagtól.