Vándor a ködtenger felett

Alig figyel valaki a kabátra: a sziklán álló férfi nem hegyi ruhát visel, hanem egy igényes, sötétzöld kabátot, amilyet templomba járáshoz vesznek fel, sehol sem kopott, sehol sem poros. Már ez a ruhadarab is elárulja, hogy neki nem a mászás a célja, hanem a szemlélődés. Mögötte állunk, és azt látjuk, amit ő lát: ködfelhők, amelyek a sziklahatárok között sodródnak, mögöttük a halvány csúcsok, balra és jobbra pedig a hegyoldalak nyilakként futnak felé, mintha a táj csak rá várt volna. Jobbra egy sziklatorony emelkedik ki a ködből, feltehetően a Zirkelstein a Szász-Svájcban, ahol Caspar David Friedrich összegyűjtötte motívumait, hogy azokat a műtermében összekapcsolja ebbe a látképbe, amelyet 1817 körül festett. A csend képe, és a néző háta mindent nyitva hagy.

A fehér falon az egész eleinte nagyobbnak tűnik, mint amire a képmező 20 x 26 cm-es méretei alapján számítani lehetne. Az „Effie”, egy fekete profil keskeny arany szegéllyel, lépcsőzetes szélességével szinte ugyanannyi felületet foglal el, mint maga a motívum, és a kis ködtengert egy kompakt tömbbé sűríti, amely oldalról nézve egyértelműen kiemelkedik a falból; első pillantásra szinte túl nagy volt a keret ehhez a kis képhez, de második pillantásra már stimmelnek az arányok. A Leonardo, egy szaténos felületű vászon, a ködöt nem sima felületként ábrázolja, hanem lágy szürke-ibolya színátmenetekként, amelyeken keresztül mindenhol átsejlik a vászon szemcséje. Ahol a ködfelhők a jobb oldali szikla körül vonulnak, a fa koronáinak kontúrja feloldódik a vászon szerkezetében, pontosan olyan elmosódottan, amilyen a köd is. Még a kabát is közelről nézve ezt a finom rácsot mutatja, és a belső szélén lévő arany vékony, matt vonalként fut körbe az egészen.

Két lépés távolságból az alak szinte eltűnik a világosszürkében, és csak közelebb lépve rajzolódnak ki újra a sétapálca és a ködfelhőbe nyúló sziklahátak. Így az ember elkerülhetetlenül odamegy, és ez illik egy olyan képhez, amely maga is a nézésről szól.