Pasiphaé

Fehér vonalak szelik át a fekete felületet, mintha valaki késsel vájt volna ki a fényt a sötétségből - pontosan ezt tette Matisse. A Pasiphaé 1944-ben készült, Henry de Montherlant azonos című drámájához készült linómetszet-illusztrációként, és ez a technika felforgatja a rajzolás hagyományos rendjét: nem a vonalat viszik fel, hanem a vonal környezete marad meg. Egy női alak magába burkolózik, feje megdőlt helyzetben pihen a behajlított karján, csukott szemei csupán két keskeny ív, egy karkötő pedig egy rövid kettős vonal. Nincs árnyék, nincs modellezés - egyedül a kontúr hordozza a testet, a testtartást és egy szinte álmos gyengédséget. Matisse, aki akkor már több mint hetven éves volt és egészségi állapota megromlott, itt a legszükségesebbre redukál, és éppen ez a redukció teszi az alakot annyira jelenlévővé. A mitológiai előképben bőven van dráma, de maga a lap elsősorban nyugalmat sugároz: egy önmagába forduló alak, akit a mély fekete, akárcsak az éjszaka, körülölel.

A nyomat matt felületű FineArt fotóként készült, és ez a papír kevés máshoz hasonlóan illik a motívumhoz: a fekete bársonyos és teljesen tükröződésmentes, a fehér vonalak tiszta élekkel emelkednek ki belőle. Aki közelebb lép, finom szemcsézetet fedez fel a matt felületen - ez a nyomtatványnak valamiféle grafikai jelleget kölcsönöz, szinte egy eredeti grafika karakterét, és a tekintet valóban ezen akad meg. Az alsó szélén a lap egy szabálytalanul szakadt papírszélbe fut ki, bal oldalán egy kis, ceruzával írt számolás látható; passepartout és üveg nélkül a papír szabadon lóg a keretben, látható széllel és mögötte egy enyhe árnyékkal. A keretet az Ernesta adja, egy ébenfa-hatású profil, amelynek sajátosságát csak oldalról lehet észrevenni: jelentősen magasabb, mint széles, így a keret lapos dobozként áll ki a falból, és érezhető mélységet kölcsönöz a lapnak. A sarokcsatlakozások pontosan illeszkednek, a sötét erezet élénken fut végig az oldalakon, a keskeny belső él pedig meredeken lefelé fut a papír felé. Világos falon az egész úgy hat, mintha egy darabból lenne - elég nyugodt egy hálószobához, elég markáns egy előszobához, ahol naponta elhaladunk mellette.