A paták nyomai szinte eltűnnek a tágas, rózsaszínű tengerparton, amelyen öt lovas halad a tenger felé. Két világos színű ló bal oldalon halvány kontrasztot képez, míg a sötétebb állatok középen és jobbra a tekintetet a kompozíció mélyébe vezetik. A lovasok előtt egy keskeny kék-fehér sáv húzódik; felette halvány égbolt terül el, amelynek nyugalmát csak a jobb parton álló karcsú fatörzsek törik meg. Gauguin a tájat nem annyira térbeli mélységből, mint inkább nagy színmezőkből építi fel: a rózsaszín, az okker és a tompa kék közvetlenül érintkeznek egymással, az alakok leegyszerűsítettek, mégis egyértelműen megkülönböztethetők. Ez sajátos feszültséget kelt. A csoport mozog, mégis a kép szinte megálltnak tűnik, mintha a part egy pillanatra kivette volna a lovasokat az időből. Az 1902-ben készült mű Gauguin késői alkotói időszakába tartozik, és azt a sík, posztimpresszionizmus által meghatározott képi nyelvet mutatja, amellyel a francia festő a színt nem csupán leíró jelleggel, hanem önálló erőként alkalmazza.
Ennél a műnél elsősorban a kép és a keret közötti átmenet határozza meg a hatást. Közvetlenül a sápadt ég és a púderes strand mellett a Lychorida-keret arany szegélye meleg vonalat húz; ez különösen a lovasok és a jobb oldali part okker árnyalatait emeli ki, anélkül, hogy a tompított színvilágot felvilágosítaná. Mögötte a keret először világosbarnába, majd feketébe mélyül - egy logikus átmenet: A barna közel áll a földes színű lótestekhez, a külső fekete pedig a jobb oldali sötét állattal és a kék tengerszalaggal ellentétet képez. A Leonardo vászon szaténos felülete megőrzi a lazacrózsaszín, a szürkéskék és a törtfehér közötti finom átmeneteket; a néző tekintete újra és újra megakad ezeken a finom átmeneteken. Leginkább a keskeny arany szegély és Gauguin tompa színvilága közötti párbeszéd győz meg: egy tudatos kontraszt, amely összefogja a képet, ahelyett, hogy ünnepélyesebbnek tűnne, mint amilyen valójában.