Horatio Nelson portréja (1758-1805)

A szobor magasságának szinte teljes egészét Nelson egyenes testtartása tölti ki; teste kissé oldalra fordul, míg tekintete egyenesen a kép szélén túlra irányul. A háromcsúcsú sapka, az egyenruha és a kard már a megfestett személy nevének említése előtt is elárulják rangját és közéleti szerepét. Mögötte egy tengerparti táj nyílik meg, csónakkal, erődítménnyel és távoli hegyekkel. Világos felhőcsíkok törnek át a barna égen, a horizonton tompa rózsaszín árnyalat látható. Előtte az egyenruha feketéje, a nyakkendő fehérje és az egyes arany díszítések nagy élességgel tűnnek ki. John Francis Rigaud ebben az 1781-es portréban ötvözi a reprezentatív méltóságot a személyes jelenléttel: Nelson hivatalos megjelenésű, de arca fiatalos és szinte visszafogott marad. Különösen az foglalkoztat, hogy mennyit árulhat el egy emberről a ruházata és a testtartása - még az is, aki nem ismeri Nelson későbbi történetét, megérzi ennek a alaknak a súlyát. Így a mű a 18. század végi portréművészet sorába illeszkedik, és egyúttal egy történelmi személyiség emlékét őrzi.

A „Leonardo (szatén)” című vásznon éppen az arc kap tapintható felületet. Aki közelebb lép, felismeri a homlok, az arc és a nyakkendő szövetszerkezetét; dombornyomott szálak még a bőr lágy átmeneteit is átszövik. A kalap és az egyenruha fekete felületein a nyomdafesték sűrűn fekszik a szöveten, a finomabb részeken pedig minden apró mélyedés láthatóvá válik. A felület ennek köszönhetően nem simán reprodukáltnak tűnik, hanem testiesnek. A 38 x 47 cm-es méretnek köszönhetően a tekintet az alakra és a testtartásra összpontosul; üveg nélkül ez az anyaghatás közvetlen marad. Kívül Noemi egy keskeny arany szegélyt helyezett el, dombornyomott gyöngyös szegéllyel és diszkrét patinával. Leghosszabb ideig azokon a helyeken akad meg a tekintetem, ahol a szemöldök, a száj vonala és a keskeny szegélyek a vászon erőteljes domborzata ellenére is élesen kiemelkednek - ott mutatja meg a reprodukció, mire képes.