Francisco de Zurbaran

Zurbarán tehetsége már korán megmutatkozott, amikor Pedromadura Dias de Villanueva festőnél tanult Sevillában. Egyházi megbízásokból finanszírozta megélhetését, és Sevilla városi festője lett. Zurbarán még a királyi udvari festőnek való kinevezése után is a csend festője maradt, aki mélyreható műveit drámaiság nélkül alkotta meg.

Festményeiből nem árad izgalom, nem fedezhető fel az alakoskodó személyzet gondatlan mozgása. Szent komolyság, aszketizmus és magas fokú lelkiség jellemzi vallásos műveit, teljesen összhangban a domonkos szerzetesek életfilozófiájával, akikkel a festő 21 kép elkészítésére szerződött. Élethosszig tartó barátságban állt a MŰVÉSZET0vel, de hírnevét soha nem érte el, és művészként csendben a háttérben maradt. Szorgalmas és mozdulatlan, akárcsak a művein szereplő jámbor, áhítatos nők és szent férfiak.

De éppen ez a csend az, ami magával ragadja a nézőt. Úgy teríti ki a képen a "MŰVÉSZTÁRS1", az Isten Bárányát, mintha csak most fektették volna oda. A haldokló test melegsége még mindig érezhető, és az ember legszívesebben kinyújtaná a kezét, hogy megsimogassa a puha bunda finom fürtjeit, és lerója utolsó tiszteletét a szegény megkötözött teremtménynek.

A naturalista művész munkásságát jóval később értékelték, amikor a csendéletfestők, Jean Siméon Chardin vagy Giorgio Morandi Zurbaránt mesterüknek nyilvánították.