Luzern a tóról nézve

William Turnert a fény és a víz ábrázolásának mestereként tartják számon. Itt most a művész a "Luzern a tó felől" című képén a város sziluettjét mutatja meg nekünk távolról. A tó sem színéről, sem hullámairól nem ismerhető fel. Az ember mégis első pillantásra felismeri, hogy a város a Luzerni-tó partján fekszik, és hogy a víz a tükör szerepét tölti be. A sétányon álló hatalmas épületek és tornyok kék foltként tükröződnek a víz felszínén. Ily módon mélységet és perspektívát kölcsönöznek a tónak. A festő a tó közepén egy csónakon tűnik fel; a festmény nézőjét ugyanezzel a látványossággal kényezteti. A kékes fényvisszaverődés, amely mintha a festmény nézőjéig nyúlna, áthidalja a távolságot a tó közepe és a part között. A svájci város kőtanúival szemben Turner szinte természetfeletti fénybe helyezi a környező hegyvidéki tájat: még a jobb oldali dombon lévő harckorlátok és fal is egybeolvadni látszanak az ugyancsak áttetsző éggel. A koronának tűnő fallal ellentétben a kép bal oldalán lévő város és a hegyek szinte egyforma kékkel vannak rajzolva. Így megfelelnek a víz tükörképének, és lehetővé teszik a szemlélődő tekintet nyugodt vándorlását a képen.

A nyugalom ellenére, amelyet ez a műalkotás közvetít a nézőnek, az ember sem marad ki. A tó közepén halászokat látunk munkájuk közben, a kép bal első részén pedig nőket, akik ruhát mosnak. A különböző piros és kék ruhadarabok szó szerint kiemelkednek a finom akvarellből a szemnek: így hangsúlyozzák az emberi munka fontosságát a vízzel való kölcsönhatásban.

Az angol festő messze megelőzve az impresszionistákat, tudta, hogyan ragadja magával közönségét az elmosódó kontúrokkal, az elmosódó formákkal és a mesterien megragadott fénnyel. Turner ily módon olyan felfüggesztett állapotot ér el, amely beindítja a képzeletet. A festmény vonzereje a finomság és a kézzelfogható aktivitás, a burkolt forma és a részletes ábrázolás kölcsönhatásából bontakozik ki.