Az 1860 és 1890 közötti három évtizedben az úgynevezett hágai iskola festői nevet szereztek maguknak Hollandiában. A realisták gyakran használtak meglehetősen komor színeket, bár itt is van kivétel: Jan Hendrik Weissenbruchot akvarellfestőnek tartják, akinek tájképei és grandiózus, felhős horizontot ábrázoló képei ma is széles körben elismertek.

Weissenbruch, akinek valódi keresztnevét Hendrik Johannes Jan Hendrikre változtatták, Johannes Weissenbruch és Johanna Hendrika Zaag művészcsaládjából származott, akiknek háztartásában a mecenatúra és a saját festői munkássága nagy jelentőséggel bírt. A Weissenbruch-művészeti gyűjtemény Andreas Schelfhout és Bartholomeus van Hove műveit tartalmazta. Weissenbruch unokatestvérei, Jan, Frederik Hendrik és Frederik Johann szintén nevet szereztek maguknak a holland művészeti életben, mint városi motívumok festői, litográfusok és metszők. 16 éves korában Jan Hendrik festőleckéket vett Bartholomeus van Hove-tól és Johannes Low-tól a hágai művészeti akadémián. Napközben Weissenbruch Salomon Verveer és Johannes Bosboom mellett dolgozott Van Hove műtermében, főként a Holland Királyi Színház számára készített jelenetfestményeken.

A romantikus tájképfestészet jelentős képviselője, Andreas Schelfhout nagy hatással volt Weissenbruch korai munkásságára. Ennek érdekében részletes tájábrázolásait pompás égbolt-panorámák egészítették ki, amelyeken jól látható Weissenbruch nagy csodálata a 17. századi Jacob van Ruisdael iránt. Ennek ellenére hamar megtanulta, hogyan tökéletesítse saját festészeti stílusát; 1847-ben Jan Hendrik Weissenbruch először állította ki saját műveit az Élő mesterek kiállításon. Társalapítója volt a hágai Pulchri Stúdiónak is, amely ma is jelentős festők, fotósok és szobrászok szövetségének számít. Bár a neves hajlamú Haarlemi Teylers Múzeum ekkorra már megszerezte egyik panorámaképét, Weissenbruch széleskörű elismerését csak az 1880-as évek végén kezdte el széles körben megismerni a közönség. Addig a holland romantika festőjéből a hágai iskola egyik főszereplőjévé vált. A tenger és a dűnék ábrázolásai a hatalmas égbolt sűrű fényében pompáznak, valamennyi akvarell és néhány olajfestménye szabad, finom ecsetvonásokkal készült.

Legszívesebben közvetlenül a szabadban festett. A tengeri motívumok valóban függővé tették, Jan Hendrik Weissenbruch egyre visszafogottabban használta a színeket; széles körben és lazán alkalmazta őket. Így az ábrázolások hangulatosabbá váltak, és a mester rájött, hogy az ég és a fény felelős a tájképek varázsáért. Weissenbruchot személy szerint a közvetlen beszéd emberének tartották: Magas művészi intellektussal megáldva, a holland művészkörökben a "kíméletlen kard" becenevet viselte. Egyszer például a tájképfestő MŰVÉSZTÉP0 közvetlen kérésére értékelte MŰVÉSZTÉP1 első festményeit, és azt tanácsolta neki, hogy kevesebbet akvarellozzon, és többet rajzoljon tollal - a tollrajzok akkoriban van Gogh első sikerei közé tartoztak.

Élete utolsó két évtizedében Jan Hendrik Weissenbruch elérte művészetének abszolút csúcsát. Akvarelljeit és olajfestményeit nemzetközileg is nagyra értékelték, különösen Kanadában és Franciaországban vált népszerűvé. Csodálatos festményei ma többek között az amszterdami Rijksmuseumban, a Gemeentemuseum Den Haagban és a Groninger Múzeumban láthatók.