A barokk művész Jacob van Ruisdael a 17. század végén született a hollandiai Haarlem városában, és az egyik legnagyobb holland tájképfestőnek tartják. A tehetséges és sokoldalú művész pályafutása során mind a motívumok, mind a stílusa nagymértékben változott. Mintegy 700 festményből, 100 rajzból és számos metszetből álló dinamikus életművet hagyott hátra. Híres olajfestménye a "Vízesés alacsony erdős dombon" című festmény, amely ma a firenzei Uffizi Képtárban csodálható meg. Van Ruisdael híres tanítványa volt a művész Meindert Hobbema, aki nagy követője volt tanárának.
Van Ruisdaelt az apja tanította. Apja Isaak de Goyer művész keretezője volt, aki később a Ruisdael nevet adta magának. A fia művészetére gyakorolt hatásának jellege és mértéke azonban ma már nem határozható meg egyértelműen, mivel Isaak művei nem azonosíthatók egyértelműen. Ehelyett Jacob van Ruisdael legkorábbi, 1646-ban készült művein egyértelműen Cornelis Vroom, szülővárosi művésztársa és tájépítész hatása figyelhető meg. Van Ruisdael fiatalemberként lett tagja a haarlemi Szent Lukács céhnek. Miután az 1650-es években sokat utazott a művészet terén Hollandiában és a szomszédos német területeken, Amszterdamban telepedett le. Van Ruisdael 1659-ben Amszterdam szabad polgárává vált.
Van Ruisdael korai munkáiban, például a "Tájképi parasztház" című festményén a hozzáértő szemlélők felfedezhetik a fák iránti érdekes megszállottságát. Míg a holland művészek a fákat csupán dekoratív kompozíciós eszközként használták, addig a kreatív Van Ruisdael festményeinek fő témájává emelte őket. Fáit erőteljes intenzitás jellemzi. Van Ruisdael részletesen és precízen vázolta fel motívumait. A vásznakra felvitt impasto festékkel később a fák lombozatának és törzsének festésekor mélységet és karaktert adott.
Van Ruisdael életkorának előrehaladtával ábrázolt tájképeinek monumentalitása egyre nő: a formák masszívabbak, a színek élénkebbek, a kompozíció koncentráltabb. Egyik legmesteribb festménye egy zsidó temető ábrázolása. A festmény ma a drezdai Gemäldegalerie Alte Meisterben található. A fő motívum, a három elpusztult sír, alárendelődik a többi, kevésbé fontos tárgynak, így kifinomult módon szimbolizálja az időbeli dolgok mulandóságát.
1656 után Van Ruisdael színpalettája egyértelműen világosabbá válik. Visszatalál a gyökereihez, az erdei jelenetek és szülővárosa, Haarlem látképei iránti érdeklődéséhez. A festményeken főként a lapos, alacsony horizontú holland táj nagyméretű panorámái láthatók. Van Ruisdael kései olajfestményeinek meghatározó eleme a széles, dúsan felhős égbolt. A festményein gyakran látható kis emberek nem Van Ruisdael saját munkái. Ezeket később más művészek, például ARTISTREPLEPLACE1, ARTISTREPLEPLACE2, ARTISTREPLEPLACE3 és Claes Berchem adták hozzá.
A barokk művész Jacob van Ruisdael a 17. század végén született a hollandiai Haarlem városában, és az egyik legnagyobb holland tájképfestőnek tartják. A tehetséges és sokoldalú művész pályafutása során mind a motívumok, mind a stílusa nagymértékben változott. Mintegy 700 festményből, 100 rajzból és számos metszetből álló dinamikus életművet hagyott hátra. Híres olajfestménye a "Vízesés alacsony erdős dombon" című festmény, amely ma a firenzei Uffizi Képtárban csodálható meg. Van Ruisdael híres tanítványa volt a művész Meindert Hobbema, aki nagy követője volt tanárának.
Van Ruisdaelt az apja tanította. Apja Isaak de Goyer művész keretezője volt, aki később a Ruisdael nevet adta magának. A fia művészetére gyakorolt hatásának jellege és mértéke azonban ma már nem határozható meg egyértelműen, mivel Isaak művei nem azonosíthatók egyértelműen. Ehelyett Jacob van Ruisdael legkorábbi, 1646-ban készült művein egyértelműen Cornelis Vroom, szülővárosi művésztársa és tájépítész hatása figyelhető meg. Van Ruisdael fiatalemberként lett tagja a haarlemi Szent Lukács céhnek. Miután az 1650-es években sokat utazott a művészet terén Hollandiában és a szomszédos német területeken, Amszterdamban telepedett le. Van Ruisdael 1659-ben Amszterdam szabad polgárává vált.
Van Ruisdael korai munkáiban, például a "Tájképi parasztház" című festményén a hozzáértő szemlélők felfedezhetik a fák iránti érdekes megszállottságát. Míg a holland művészek a fákat csupán dekoratív kompozíciós eszközként használták, addig a kreatív Van Ruisdael festményeinek fő témájává emelte őket. Fáit erőteljes intenzitás jellemzi. Van Ruisdael részletesen és precízen vázolta fel motívumait. A vásznakra felvitt impasto festékkel később a fák lombozatának és törzsének festésekor mélységet és karaktert adott.
Van Ruisdael életkorának előrehaladtával ábrázolt tájképeinek monumentalitása egyre nő: a formák masszívabbak, a színek élénkebbek, a kompozíció koncentráltabb. Egyik legmesteribb festménye egy zsidó temető ábrázolása. A festmény ma a drezdai Gemäldegalerie Alte Meisterben található. A fő motívum, a három elpusztult sír, alárendelődik a többi, kevésbé fontos tárgynak, így kifinomult módon szimbolizálja az időbeli dolgok mulandóságát.
1656 után Van Ruisdael színpalettája egyértelműen világosabbá válik. Visszatalál a gyökereihez, az erdei jelenetek és szülővárosa, Haarlem látképei iránti érdeklődéséhez. A festményeken főként a lapos, alacsony horizontú holland táj nagyméretű panorámái láthatók. Van Ruisdael kései olajfestményeinek meghatározó eleme a széles, dúsan felhős égbolt. A festményein gyakran látható kis emberek nem Van Ruisdael saját munkái. Ezeket később más művészek, például ARTISTREPLEPLACE1, ARTISTREPLEPLACE2, ARTISTREPLEPLACE3 és Claes Berchem adták hozzá.
Oldal 1 / 3