| Született | 1657 (Serino) |
| Elhunyt | 1747 (Neapel) |
| Nemzetiség | Olaszország |
| Korszakok | Barokk |
| Foglalkozás | festőművész, építész |
| Család | Apja: Angelo Solimena |
| Tanította | Angelo Solimena |
| Tanítványa | Corrado Giaquinto |
| Ismert művek | Diana és Endymion (1705), Vertreibung von Heliodorus aus dem Tempel (1725), Madonna és gyermeke (1720), A Szűz mennybemenetele (1690), Apelle dipinge il ritratto di Pampapse alla presenza di Alessandro il Grande |
| Múzeumok | Art Institute of Chicago, Metropolitan Museum of Art, J. Paul Getty Museum, Statens Museum for Kunst, Kunsthistorisches Museum Wien |
Francesco Solimena olasz festőművész 90 éves élete során sok mindent elért. Művészileg a nápolyi barokk meghatározó festőjeként szilárd helyet foglalt el a művészettörténetben. Sok szakértő Francesco Solimenát korának egyik legnagyobb európai festőjének is nevezi. Solimena az önreklámozás mestere is volt. Kereste a kapcsolatot nagy nevekkel és mecénásokkal, akik felismerték tehetségét, és számos megbízást adtak neki.
Ügyfelei között volt XIV. Lajos francia király, aki nagylelkűségéről "Roi-Soleil", azaz "Napkirály" néven volt híres. Francesco Solimena festményei rajta keresztül kerültek a hatalmas versailles-i palotába. Ferenc Eugén, a híres Savoyai-Carignan herceg, aki a Habsburg-monarchia legjelentősebb hadvezérévé emelkedett, szintén számos képet rendelt Solimenától. Élete utolsó éveiben a már igen idős művész gyakori vendége volt III. Károlynak, aki akkoriban Nápoly és Szicília királya volt, később pedig spanyol király lett. Minden mecénás szerette Solimena sajátos festészeti stílusát, amely a nápolyi barokk túláradó művészetét tökéletes kifejezőeszközként használta. Mesterien elsajátította a fény és árnyék különleges hatásának megteremtését festményein, ami egész életművére jellemzővé vált. Szinte valamennyi festménye a nápolyi műtermében készült, amelyet ritkán hagyott el. Festményei azonban bejárták egész Európát. Nemcsak Versailles-ban, hanem a bécsi Belvedere-palotában is lógtak, és a német fejedelemségek számos nemesi palotájának falát díszítették. Művészként nemcsak a vászon vonzotta, számtalan templomi helyiséget látott el díszes freskókkal, és építészként is kitüntette magát a nápolyi San Nicola alla Carità templom homlokzatával.
Tehetsége és szorgalma Francesco Solimenát gazdag emberré tette, aki Nápolyban, a Via San Potito egyik pompás palotájában élt. A reprezentatív épületet maga tervezte és saját kezűleg rendezte be. De Solimena nem csak magára gondolt, hanem erősen elkötelezett volt a fiatal festők nevelése iránt. Ő maga is apja, Angelo műtermében festette első képeit, és ott kiváltságos kiindulópontot kapott pályafutásához. Az általa alapított akadémia a nápolyi művészeti élet egyik központjává vált. Hírneve messze túlmutatott Nápolyon, és számos európai művészeti hallgató találta meg az utat a Földközi-tenger gazdag és lenyűgöző városába. Néhány tanítványa később híres festőművész lett. Különösen Sebastiano Conca és Francesco De Mura értelmezték újra nagyszerű tanáruk szellemét, és csodálatos festményeket alkottak a barokkból a klasszicizmusba való átmenet idején.
Oldal 1 / 2
| Született | 1657 (Serino) |
| Elhunyt | 1747 (Neapel) |
| Nemzetiség | Olaszország |
| Korszakok | Barokk |
| Foglalkozás | festőművész, építész |
| Család | Apja: Angelo Solimena |
| Tanította | Angelo Solimena |
| Tanítványa | Corrado Giaquinto |
| Ismert művek | Diana és Endymion (1705), Vertreibung von Heliodorus aus dem Tempel (1725), Madonna és gyermeke (1720), A Szűz mennybemenetele (1690), Apelle dipinge il ritratto di Pampapse alla presenza di Alessandro il Grande |
| Múzeumok | Art Institute of Chicago, Metropolitan Museum of Art, J. Paul Getty Museum, Statens Museum for Kunst, Kunsthistorisches Museum Wien |
Francesco Solimena olasz festőművész 90 éves élete során sok mindent elért. Művészileg a nápolyi barokk meghatározó festőjeként szilárd helyet foglalt el a művészettörténetben. Sok szakértő Francesco Solimenát korának egyik legnagyobb európai festőjének is nevezi. Solimena az önreklámozás mestere is volt. Kereste a kapcsolatot nagy nevekkel és mecénásokkal, akik felismerték tehetségét, és számos megbízást adtak neki.
Ügyfelei között volt XIV. Lajos francia király, aki nagylelkűségéről "Roi-Soleil", azaz "Napkirály" néven volt híres. Francesco Solimena festményei rajta keresztül kerültek a hatalmas versailles-i palotába. Ferenc Eugén, a híres Savoyai-Carignan herceg, aki a Habsburg-monarchia legjelentősebb hadvezérévé emelkedett, szintén számos képet rendelt Solimenától. Élete utolsó éveiben a már igen idős művész gyakori vendége volt III. Károlynak, aki akkoriban Nápoly és Szicília királya volt, később pedig spanyol király lett. Minden mecénás szerette Solimena sajátos festészeti stílusát, amely a nápolyi barokk túláradó művészetét tökéletes kifejezőeszközként használta. Mesterien elsajátította a fény és árnyék különleges hatásának megteremtését festményein, ami egész életművére jellemzővé vált. Szinte valamennyi festménye a nápolyi műtermében készült, amelyet ritkán hagyott el. Festményei azonban bejárták egész Európát. Nemcsak Versailles-ban, hanem a bécsi Belvedere-palotában is lógtak, és a német fejedelemségek számos nemesi palotájának falát díszítették. Művészként nemcsak a vászon vonzotta, számtalan templomi helyiséget látott el díszes freskókkal, és építészként is kitüntette magát a nápolyi San Nicola alla Carità templom homlokzatával.
Tehetsége és szorgalma Francesco Solimenát gazdag emberré tette, aki Nápolyban, a Via San Potito egyik pompás palotájában élt. A reprezentatív épületet maga tervezte és saját kezűleg rendezte be. De Solimena nem csak magára gondolt, hanem erősen elkötelezett volt a fiatal festők nevelése iránt. Ő maga is apja, Angelo műtermében festette első képeit, és ott kiváltságos kiindulópontot kapott pályafutásához. Az általa alapított akadémia a nápolyi művészeti élet egyik központjává vált. Hírneve messze túlmutatott Nápolyon, és számos európai művészeti hallgató találta meg az utat a Földközi-tenger gazdag és lenyűgöző városába. Néhány tanítványa később híres festőművész lett. Különösen Sebastiano Conca és Francesco De Mura értelmezték újra nagyszerű tanáruk szellemét, és csodálatos festményeket alkottak a barokkból a klasszicizmusba való átmenet idején.