Emile Claus belga festő már gyermekként lelkesedett a festészetért. Minden vasárnap három kilométert gyalogolt egy szomszédos faluba, hogy rajziskolába járjon. Bár ezt az iskolát kitűnő eredménnyel hagyta el, apja nem lelkesedett a művészi pálya gondolatáért, és inkább a franciaországi Lille városába küldte, hogy péknek tanulhasson. A festészet iránti vágy azonban nem hagyta el a fiatal Emile Claus-t, és úgy döntött, hogy segítséget kérő levelet küld a család barátjának, a neves zeneszerzőnek, Peter Benoit-nak. Benoit-nak némi erőfeszítéssel sikerült meggyőznie apját, hogy Claus az antwerpeni Művészeti Akadémián tanulhasson. 33 éves korában Claus beköltözött egy kelet-flandriai házba, a "Zonneschijn" ("Napsugár") nevű házba, amelyben élete végéig lakott. A dolgozószobájából gyönyörű kilátás nyílt a Leie (Lys) folyóra. Otthona fényviszonyai számos művében inspirálták.
Claus festőként hamar sikereket ért el, és kapcsolatba került más művészekkel. Barátai közé tartozott Auguste Rodin, Émile Zola és Maurice Maeterlinck, aki később irodalmi Nobel-díjat kapott. Claus gyakran járta a világot, hogy kiállításokat szervezzen munkáiból. A nemzetközi sikereit ideiglenesen megszakító tragédia végül az első világháború formájában következett be. Claus Londonba menekült, és talált egy házat a Temze partján. A háború végén visszatért Belgiumba.
Emile Claus festményei változatos motívumokat mutatnak. Korai alkotói korszakában főként realisztikusnak tűnő portrékat készített. Később a francia impresszionisták, például Claude Monet hatottak rá, és lassan eltávolodott a realizmustól az impresszionizmus saját, személyes változata felé. Ezt a stílust, amelynek Claus az úttörője, ma luminizmusnak nevezik. Fontos festmények, amelyek e luminizmus formálódó szakaszából származnak, a "Répaszüret" és a "Jégmadarak". A két festmény 2007 óta szerepel a flamand kulturális örökség listáján. A "Répaszüret" egy gigantikus méretű festmény, amely a cukorrépát kapáló gazdákat ábrázolja egy fagyos mezőn. Claus életében nem adta el a festményt, és halála után özvegye Deinze városának tulajdonába adta - azzal a feltétellel, hogy külön múzeumot építenek a kép bemutatására. Claus 1924-ben, 64 éves korában halt meg. Utolsó szavai állítólag a következők voltak: "Virágok, virágok, virágok, virágok...". A saját kertjében temették el.
Emile Claus belga festő már gyermekként lelkesedett a festészetért. Minden vasárnap három kilométert gyalogolt egy szomszédos faluba, hogy rajziskolába járjon. Bár ezt az iskolát kitűnő eredménnyel hagyta el, apja nem lelkesedett a művészi pálya gondolatáért, és inkább a franciaországi Lille városába küldte, hogy péknek tanulhasson. A festészet iránti vágy azonban nem hagyta el a fiatal Emile Claus-t, és úgy döntött, hogy segítséget kérő levelet küld a család barátjának, a neves zeneszerzőnek, Peter Benoit-nak. Benoit-nak némi erőfeszítéssel sikerült meggyőznie apját, hogy Claus az antwerpeni Művészeti Akadémián tanulhasson. 33 éves korában Claus beköltözött egy kelet-flandriai házba, a "Zonneschijn" ("Napsugár") nevű házba, amelyben élete végéig lakott. A dolgozószobájából gyönyörű kilátás nyílt a Leie (Lys) folyóra. Otthona fényviszonyai számos művében inspirálták.
Claus festőként hamar sikereket ért el, és kapcsolatba került más művészekkel. Barátai közé tartozott Auguste Rodin, Émile Zola és Maurice Maeterlinck, aki később irodalmi Nobel-díjat kapott. Claus gyakran járta a világot, hogy kiállításokat szervezzen munkáiból. A nemzetközi sikereit ideiglenesen megszakító tragédia végül az első világháború formájában következett be. Claus Londonba menekült, és talált egy házat a Temze partján. A háború végén visszatért Belgiumba.
Emile Claus festményei változatos motívumokat mutatnak. Korai alkotói korszakában főként realisztikusnak tűnő portrékat készített. Később a francia impresszionisták, például Claude Monet hatottak rá, és lassan eltávolodott a realizmustól az impresszionizmus saját, személyes változata felé. Ezt a stílust, amelynek Claus az úttörője, ma luminizmusnak nevezik. Fontos festmények, amelyek e luminizmus formálódó szakaszából származnak, a "Répaszüret" és a "Jégmadarak". A két festmény 2007 óta szerepel a flamand kulturális örökség listáján. A "Répaszüret" egy gigantikus méretű festmény, amely a cukorrépát kapáló gazdákat ábrázolja egy fagyos mezőn. Claus életében nem adta el a festményt, és halála után özvegye Deinze városának tulajdonába adta - azzal a feltétellel, hogy külön múzeumot építenek a kép bemutatására. Claus 1924-ben, 64 éves korában halt meg. Utolsó szavai állítólag a következők voltak: "Virágok, virágok, virágok, virágok...". A saját kertjében temették el.
Oldal 1 / 1