Hűvös reggeli köd telepszik a haarlemi csatornákra, amikor az 1630 körül született Barend Gael felállítja festőállványát a vízparton. A holland város az aranykorban él, és Gael a szívében van: figyeli a fény játékát a vízen, a városlakók nyüzsgő tevékenységét és a szélben ringatózó fákat. Műveit a tájképfestészet mesteri elsajátítása jellemzi, amelyet finom rajzolás, részletes kompozíciók és a fény hangulatos használata jellemez. A valószínűleg Haarlemben született és később Amszterdamban elhunyt Gael azon festőgenerációhoz tartozik, amely a holland tájat annak minden aspektusában megörökítette. Festményei gyakran ábrázolnak tágas, nyílt horizontot, amelyet folyók és utak szelnek át, tanyákkal és marhacsordákkal szegélyezve. A színpaletta visszafogott, földszínek és szelíd átmenetek dominálnak, amelyek révén a néző a jelenet részének érzi magát.

Kiválóan meg tudta örökíteni Hollandia változó időjárását és egyedi fényviszonyait - legyen szó egy felhős nap diffúz ragyogásáról vagy a lenyugvó nap aranyló tükröződéséről. Kompozíciói kiegyensúlyozottak, gyakran központi fókuszpontot, például szélmalmot, hidat vagy embercsoportot ábrázolnak. Gael technikája a természet gondos megfigyeléséről árulkodik: a fák leveleinek finom ecsetkezelése, a víz tükröződései, valamint az állatok és az emberek realisztikus ábrázolása a kézügyességéről tanúskodik. Bár nem tartozik korának leghíresebb festői közé, művei a 17. századi holland festészet értékes tanúságtételei. Arra invitálják a nézőt, hogy merüljön el egy letűnt világban, ahol a természet és a mindennapi élet harmonikus egyensúlyban létezik.