Alfredo Müller a 19. század végének és a 20. század elejének megragadó művészi alakja, akinek alkotói útja Olaszország és Franciaország között bontakozott ki. Művészi nyelve abban az időszakban alakult ki, amikor az impresszionizmus és a posztimpresszionizmus átalakította a művészeti világot. Müller festményei és grafikái az impresszionista színek könnyedségét ötvözik a mindennapi élet finom, gyakran melankolikus megfigyelésével. Különösen metszetein és litográfiáin mutatkozik meg a fény és a hangulat iránti figyelemre méltó érzékenysége, ami sok kortársától megkülönbözteti. Az olyan művészekhez képest, mint Edgar Degas vagy Camille Pissarro, akik szintén a mozgás és a fény ábrázolásával foglalkoztak, Müller megközelítése gyakran intimebbnek és személyesebbnek tűnik. Témái a párizsi utcai jelenetektől a nyugodt tájképekig és portrékig terjednek, mindig fenntartva a valóság és a szubjektív érzékelés közötti finom feszültséget.

Müller életműve lenyűgöző párbeszédet folytat a francia modernizmussal, miközben sosem tagadja meg olasz gyökereit. Míg az olyan művészek, mint Henri de Toulouse-Lautrec a párizsi éjszakai életet ünnepelték merész színekkel és dinamikus kompozíciókkal, Müller a visszafogottabb, szinte költői vizuális nyelvet részesítette előnyben. Műveit finom rajzolás és a finom színátmenetek iránti vonzalom jellemzi, amelyek Odilon Redon pasztellképeire emlékeztetnek. Ugyanakkor tájképei és városnézetei az olasz festészeti hagyományok hatásait mutatják, ami világos kompozíciójukban és harmonikus szerkezetükben nyilvánul meg. Alfredo Müller így továbbra is határátlépő marad a kultúrák és stílusok között, akinek munkássága egyedülálló helyet foglal el mind a francia, mind az olasz művészettörténetben. Művészete arra hívja a nézőket, hogy fedezzék fel az élet csendes árnyalatait, és lássák újra a mindennapok szépségét.