Johann Heinrich Tischbein szerény körülmények közül származott. A rajzoláshoz való természetes, rendkívül nagy tehetsége már korán megmutatkozott - de a családnak nem volt pénze papírra vagy krétára. Így rajzolt a fiatal Johann Heinrich a konyhaasztalra, amelyet óhatatlanul újra és újra letöröltek. Később egy tapétaművész mesterhez került tanoncnak - és hamarosan szerencsés embernek bizonyult, mert egy véletlen folytán a mainzi választófejedelem nagykamarása, Stadion császári grófja felismerte Tischbein túlméretezett tehetségét. A gróf most már mecénásként lépett fel, és lehetővé tette, hogy a fiatal Tischbein a kor híres művészeihez járjon órákra. 1743-ban Johann Heinrich Tischbein öt évre Párizsba ment.
A Szajna-parti metropoliszban Tischbein leckéket vett Jean Restout és Carle Vanloo neves francia történelemfestőktől, valamint Nicolas de Langilliere neves portréfestőtől. Művészeti tanulmányai később Olaszországba vitték, ahol megismerkedett Giovanni B. Tiepolo freskófestővel, és Giovanni Battista Piazzetta rajziskolájába járt. A francia és olasz hatások peu à peu egyre nyilvánvalóbbá váltak Tischbein művészi munkásságában: A rendkívül népszerű magatartás nagy érdeklődést váltott ki a korabeli arisztokrata körökben.
Kasseli VIII. Vilmos, a különösen művészetkedvelő hesseni tartománygróf volt az, aki Tischbein udvari festőnek nevezte ki. Ez idő alatt Tischbein fontos műveket alkotott a portré- és a történeti festészet területén, és művészi hírnevének csúcsára ért. 1762-ben az idősebb Johann Heinrich Tischbein II. Friedrich hessen-kasseli tartománygróf kinevezte a ma is létező "Collegium Carolinum" művészeti akadémia igazgatójává. Tischbein hírneve olyan nagy volt, hogy később családjának minden tehetséges tagját képezhette festészetre. Ennek következtében a Tischbein család generációkon átívelő festőcsaláddá vált. Tischbein unokaöccsei is híressé váltak: a frankfurti MŰVÉSZTÁR0 (1751-1829) Goethe-képével, a MŰVÉSZTÁR1 pedig a gazdag szász polgárok portréival.
Ma a művészetértők azt mondják: Johann Heinrich Tischbein és családja a festészetnek azt jelenti, amit a Johann Sebastian Bach körüli család a zenének. Tischbein életrajzában nem csak fontos művészi munkásságára, hanem a mester szempanaszára is utalnak. Élete későbbi éveiben Tischbein közelharci vakságban szenvedett. Ebben a szakaszban Tischbein szelektíven szkennelte a tárgyakat, hogy képzett fantáziája segítségével újra összeállítsa az egészet. Kései festményeinek művészi eredményeit ennek megfelelően a zsenialitás nagy erejével érte el. Ennek fényében Tischbein utolsó nagy festménye, a Krisztus az Olajfák hegyén című kép művészi teljesítménye különösen nagyra értékelendő: Szinte vakon festette, és a képet néhány hónappal halála előtt, 1789 augusztusában fejezte be.
Johann Heinrich Tischbein szerény körülmények közül származott. A rajzoláshoz való természetes, rendkívül nagy tehetsége már korán megmutatkozott - de a családnak nem volt pénze papírra vagy krétára. Így rajzolt a fiatal Johann Heinrich a konyhaasztalra, amelyet óhatatlanul újra és újra letöröltek. Később egy tapétaművész mesterhez került tanoncnak - és hamarosan szerencsés embernek bizonyult, mert egy véletlen folytán a mainzi választófejedelem nagykamarása, Stadion császári grófja felismerte Tischbein túlméretezett tehetségét. A gróf most már mecénásként lépett fel, és lehetővé tette, hogy a fiatal Tischbein a kor híres művészeihez járjon órákra. 1743-ban Johann Heinrich Tischbein öt évre Párizsba ment.
A Szajna-parti metropoliszban Tischbein leckéket vett Jean Restout és Carle Vanloo neves francia történelemfestőktől, valamint Nicolas de Langilliere neves portréfestőtől. Művészeti tanulmányai később Olaszországba vitték, ahol megismerkedett Giovanni B. Tiepolo freskófestővel, és Giovanni Battista Piazzetta rajziskolájába járt. A francia és olasz hatások peu à peu egyre nyilvánvalóbbá váltak Tischbein művészi munkásságában: A rendkívül népszerű magatartás nagy érdeklődést váltott ki a korabeli arisztokrata körökben.
Kasseli VIII. Vilmos, a különösen művészetkedvelő hesseni tartománygróf volt az, aki Tischbein udvari festőnek nevezte ki. Ez idő alatt Tischbein fontos műveket alkotott a portré- és a történeti festészet területén, és művészi hírnevének csúcsára ért. 1762-ben az idősebb Johann Heinrich Tischbein II. Friedrich hessen-kasseli tartománygróf kinevezte a ma is létező "Collegium Carolinum" művészeti akadémia igazgatójává. Tischbein hírneve olyan nagy volt, hogy később családjának minden tehetséges tagját képezhette festészetre. Ennek következtében a Tischbein család generációkon átívelő festőcsaláddá vált. Tischbein unokaöccsei is híressé váltak: a frankfurti MŰVÉSZTÁR0 (1751-1829) Goethe-képével, a MŰVÉSZTÁR1 pedig a gazdag szász polgárok portréival.
Ma a művészetértők azt mondják: Johann Heinrich Tischbein és családja a festészetnek azt jelenti, amit a Johann Sebastian Bach körüli család a zenének. Tischbein életrajzában nem csak fontos művészi munkásságára, hanem a mester szempanaszára is utalnak. Élete későbbi éveiben Tischbein közelharci vakságban szenvedett. Ebben a szakaszban Tischbein szelektíven szkennelte a tárgyakat, hogy képzett fantáziája segítségével újra összeállítsa az egészet. Kései festményeinek művészi eredményeit ennek megfelelően a zsenialitás nagy erejével érte el. Ennek fényében Tischbein utolsó nagy festménye, a Krisztus az Olajfák hegyén című kép művészi teljesítménye különösen nagyra értékelendő: Szinte vakon festette, és a képet néhány hónappal halála előtt, 1789 augusztusában fejezte be.
Oldal 1 / 1