Johann Georg Hinz igazi északi fény. Az Altonában született művészről nem sokat tudunk. Életét Hamburgban töltötte, ahol korának első és legismertebb hamburgi csendéletfestőjévé vált. Ezzel először állampolgárságot szerzett, ami a felső polgári osztályba való felvételét jelentette, és azt, hogy Johann Georg Hinz mostanra már házzal és pénzzel rendelkezett. Ez nem volt meglepő, hiszen virágzó műhelyt vezetett, ahol többek között MŰVÉSZETI MŰVÉSZET0 is képzett. Később még azt is megengedték neki, hogy "Freimeister"-nek nevezze magát, ami egy olyan mesterembert illetett, aki nem tartozott semmilyen céh alá, és szabadon, adófizetés nélkül értékesíthette munkáit. Johann Georg Hinz számára tehát látszólag jól mentek a dolgok. Azt mondják, hogy jelentős képességeit a nagy holland mesterektől szerezte, akik Amszterdamban és Antwerpenben jártak. És valóban, ma már néha egy lapon emlegetik Pieter Claesz vagy Floris van Dyck, koruk korifeusai között. Megbízásokból természetesen nem szenvedett hiányt, többek között a Holsten sörgyár, sőt a dán királyi ház is az ügyfelei között volt.

De egyszerűen ez volt a megfelelő idő a műfajának. A csendélet a 17. század második felében élte fénykorát. A vanitas (latinul: hiúság, az "értéktelen" vagy "mulandó" szinonimája) az élet szomorú mulandóságának ábrázolása, amelyet gyakran rothadó vagy elfelejtett ételek, csöpögő vagy kialudt gyertyák vagy petyhüdt, hervadó virágok szimbolizálnak. Ugyanakkor emlékeztetőül is szolgál a vendégeknek: a túlzás és a fáradtság, amelyet a csak félig elfogyasztott étel dekadens elhagyása képvisel, arra hivatott, hogy tudatosítja bennük saját halandóságukat, az életük elmúlását. Trompe-l'oeil-hatását különösen művészinek tartották, a festészet mesteri illuzionista formájának, amely megtévesztően valóságos háromdimenziósságával megnehezítette a néző számára a festmény és a valóság közötti különbséget. Pompás csendéleteket (nemes anyagokkal és hivalkodóan díszített tárgyakkal átszőtt, túláradó gazdagságot mutató csendélet), bankettjeseket (reggelik vagy kisebb étkezések, látszólag gyakran éppen csak megmaradtak) és virágdarabokat (amelyek elrendezése gyakran jól átgondolt szimbolikát követ, és évszakokra, vallási utalásokra vagy gazdagságra utal) is készített. Gyakran többször is megfestette ugyanazt a képet, és minden alkalommal átrendezte a rajta lévő tárgyakat.

Mindenesetre képes volt lenyűgözni kortársait. Joachim von Sandrart festő és művészeti író például így írt róla az 1675-ben megjelent Teutsche Academie című művében: "Hinz szintén helyet foglal a híres festők között, jó a csendéletben is, és a mostani Hamburgban virágzik a dicsérete".