| Született | 1657 (Serino) |
| Elhunyt | 1747 (Neapel) |
| Nemzetiség | Italy |
| Korszakok | Barokk |
| Foglalkozás | Maler, Architekt |
| Család | Apja: Angelo Solimena |
| Tanította | Angelo Solimena |
| Tanítványa | Corrado Giaquinto |
| Ismert művek | Diana and Endymion (1705), Vertreibung von Heliodorus aus dem Tempel (1725), Madonna mit Kind (1720), Assumption of the Virgin (1705), Apelle dipinge il ritratto di Pampapse alla presenza di Alessandro il Grande |
| Múzeumok | Art Institute of Chicago, Metropolitan Museum of Art, J. Paul Getty Museum, Statens Museum for Kunst, Kunsthistorisches Museum Wien |
Francesco Solimena olasz festőművész 90 éves élete során sok mindent elért. Művészileg a nápolyi barokk meghatározó festőjeként szilárd helyet foglalt el a művészettörténetben. Sok szakértő Francesco Solimenát korának egyik legnagyobb európai festőjének is nevezi. Solimena az önreklámozás mestere is volt. Kereste a kapcsolatot nagy nevekkel és mecénásokkal, akik felismerték tehetségét, és számos megbízást adtak neki.
Ügyfelei között volt XIV. Lajos francia király, aki nagylelkűségéről "Roi-Soleil", azaz "Napkirály" néven volt híres. Francesco Solimena festményei rajta keresztül kerültek a hatalmas versailles-i palotába. Ferenc Eugén, a híres Savoyai-Carignan herceg, aki a Habsburg-monarchia legjelentősebb hadvezérévé emelkedett, szintén számos képet rendelt Solimenától. Élete utolsó éveiben a már igen idős művész gyakori vendége volt III. Károlynak, aki akkoriban Nápoly és Szicília királya volt, később pedig spanyol király lett. Minden mecénás szerette Solimena sajátos festészeti stílusát, amely a nápolyi barokk túláradó művészetét tökéletes kifejezőeszközként használta. Mesterien elsajátította a fény és árnyék különleges hatásának megteremtését festményein, ami egész életművére jellemzővé vált. Szinte valamennyi festménye a nápolyi műtermében készült, amelyet ritkán hagyott el. Festményei azonban bejárták egész Európát. Nemcsak Versailles-ban, hanem a bécsi Belvedere-palotában is lógtak, és a német fejedelemségek számos nemesi palotájának falát díszítették. Művészként nemcsak a vászon vonzotta, számtalan templomi helyiséget látott el díszes freskókkal, és építészként is kitüntette magát a nápolyi San Nicola alla Carità templom homlokzatával.
Tehetsége és szorgalma Francesco Solimenát gazdag emberré tette, aki Nápolyban, a Via San Potito egyik pompás palotájában élt. A reprezentatív épületet maga tervezte és saját kezűleg rendezte be. De Solimena nem csak magára gondolt, hanem erősen elkötelezett volt a fiatal festők nevelése iránt. Ő maga is apja, Angelo műtermében festette első képeit, és ott kiváltságos kiindulópontot kapott pályafutásához. Az általa alapított akadémia a nápolyi művészeti élet egyik központjává vált. Hírneve messze túlmutatott Nápolyon, és számos európai művészeti hallgató találta meg az utat a Földközi-tenger gazdag és lenyűgöző városába. Néhány tanítványa később híres festőművész lett. Különösen Sebastiano Conca és Francesco De Mura értelmezték újra nagyszerű tanáruk szellemét, és csodálatos festményeket alkottak a barokkból a klasszicizmusba való átmenet idején.
Oldal 1 / 2
| Született | 1657 (Serino) |
| Elhunyt | 1747 (Neapel) |
| Nemzetiség | Italy |
| Korszakok | Barokk |
| Foglalkozás | Maler, Architekt |
| Család | Apja: Angelo Solimena |
| Tanította | Angelo Solimena |
| Tanítványa | Corrado Giaquinto |
| Ismert művek | Diana and Endymion (1705), Vertreibung von Heliodorus aus dem Tempel (1725), Madonna mit Kind (1720), Assumption of the Virgin (1705), Apelle dipinge il ritratto di Pampapse alla presenza di Alessandro il Grande |
| Múzeumok | Art Institute of Chicago, Metropolitan Museum of Art, J. Paul Getty Museum, Statens Museum for Kunst, Kunsthistorisches Museum Wien |
Francesco Solimena olasz festőművész 90 éves élete során sok mindent elért. Művészileg a nápolyi barokk meghatározó festőjeként szilárd helyet foglalt el a művészettörténetben. Sok szakértő Francesco Solimenát korának egyik legnagyobb európai festőjének is nevezi. Solimena az önreklámozás mestere is volt. Kereste a kapcsolatot nagy nevekkel és mecénásokkal, akik felismerték tehetségét, és számos megbízást adtak neki.
Ügyfelei között volt XIV. Lajos francia király, aki nagylelkűségéről "Roi-Soleil", azaz "Napkirály" néven volt híres. Francesco Solimena festményei rajta keresztül kerültek a hatalmas versailles-i palotába. Ferenc Eugén, a híres Savoyai-Carignan herceg, aki a Habsburg-monarchia legjelentősebb hadvezérévé emelkedett, szintén számos képet rendelt Solimenától. Élete utolsó éveiben a már igen idős művész gyakori vendége volt III. Károlynak, aki akkoriban Nápoly és Szicília királya volt, később pedig spanyol király lett. Minden mecénás szerette Solimena sajátos festészeti stílusát, amely a nápolyi barokk túláradó művészetét tökéletes kifejezőeszközként használta. Mesterien elsajátította a fény és árnyék különleges hatásának megteremtését festményein, ami egész életművére jellemzővé vált. Szinte valamennyi festménye a nápolyi műtermében készült, amelyet ritkán hagyott el. Festményei azonban bejárták egész Európát. Nemcsak Versailles-ban, hanem a bécsi Belvedere-palotában is lógtak, és a német fejedelemségek számos nemesi palotájának falát díszítették. Művészként nemcsak a vászon vonzotta, számtalan templomi helyiséget látott el díszes freskókkal, és építészként is kitüntette magát a nápolyi San Nicola alla Carità templom homlokzatával.
Tehetsége és szorgalma Francesco Solimenát gazdag emberré tette, aki Nápolyban, a Via San Potito egyik pompás palotájában élt. A reprezentatív épületet maga tervezte és saját kezűleg rendezte be. De Solimena nem csak magára gondolt, hanem erősen elkötelezett volt a fiatal festők nevelése iránt. Ő maga is apja, Angelo műtermében festette első képeit, és ott kiváltságos kiindulópontot kapott pályafutásához. Az általa alapított akadémia a nápolyi művészeti élet egyik központjává vált. Hírneve messze túlmutatott Nápolyon, és számos európai művészeti hallgató találta meg az utat a Földközi-tenger gazdag és lenyűgöző városába. Néhány tanítványa később híres festőművész lett. Különösen Sebastiano Conca és Francesco De Mura értelmezték újra nagyszerű tanáruk szellemét, és csodálatos festményeket alkottak a barokkból a klasszicizmusba való átmenet idején.