Antonius és Kleopátra találkozása

Lawrence Alma-Tadema (1863 - 1912) híres festő volt, akinek nagy szerencséje volt, hogy Viktória brit királynő kegyeit élvezhette. A történelmi témák és egzotikus témák iránti vonzalmával kielégítette viktoriánus kortársai festői étvágyát. Születése szerint holland, de belga és brit állampolgársággal is rendelkezett. Sikerei csúcsán Londonban élt, és tagja volt a tekintélyes Royal Academy of Artsnak. Nem csoda, hogy a művész különösen a kortárs brit preferenciákhoz alkalmazkodott. Amikor az "Antonius és Kleopátra találkozása" című képet először állították ki a londoni "Grosvenor Galériában", az egyik kritikus lelkesen megjegyezte: "A kép páratlan".

Antonius és Kleopátra találkozásának ábrázolása a világirodalom egyik anyagán alapul: William Shakespeare 1606/1607 körül írta az egyszerűen "Antonius és Kleopátra" című darabot, így motivikusan kapcsolódik a "Julius Caesar" című drámájához. Az 1608-ban következő Coriolanus című tragédiával együtt ez a három mű alkotja az úgynevezett "római drámákat". A történelmi előképek izgalmas elbeszélésekhez, drámai fejleményekhez és - mint jelen esetben - tragikus románchoz is teret adtak a költőnek. E szerelmi viszony főszereplői Marcus Antonius római hadvezér és Kleopátra egyiptomi királynő. Bár mindketten szenvedélyes szerelmet éreznek egymás iránt, a politikai számítások szétválasztják őket, és Antonius végül érdekházasságot köt a római Octaviával. Egy katonai vereség, amelyért Antonius a fáraó feleségét okolja, végül teljesen szétválasztja őket. Kleopátra öngyilkosságot színlel, mire Antonius a kardjába veti magát. Ez az aktus egyben a királynő végét is jelenti, aki végső, kétségbeesett tettében hagyja magát megölni egy mérges kígyótól.

A kép Antonius és Kleopátra első, sorsdöntő találkozását ábrázolja. Utóbbi azért szervezte meg a találkozót, hogy megnyerje a római hadvezért és politikust. Ennek érdekében egy bárkával hajt fel, amelyet már Plutarkhosz görög történetíró (Kr. u. 45 - Kr. u. 125) is a legszebb színekkel tudott leírni: mint illatos hajót, bíborszínű vitorlákkal, aranyszínű tatárral és ezüst evezőkkel. Lawrence Alma-Tadema ugyanilyen ügyesen állítja színpadra a találkozást. Az ő értelmezésében a római a teljes formátum egy kis részével kell beérnie. Mint egy kép a képben, úgy jelenik meg a nyitott pavilonban, amelynek függönye mögött Kleopátra elkerüli leplezetlen kíváncsiságát. A büszke nő teljesen uralja a jelenetet. Lazán hátradőlve várja a vendéget, akitől azt várja, hogy befolyást szerez Rómában, és végül megszilárdítja hatalmát. Uralkodásának összetéveszthetetlen jelvényeiként a festő egy koronázópálcát és egy ostort tett hozzá. Nem lehet azonban tévedni az itt kialakuló románc kimenetelét illetően: Kleopátra és Antonius a kép kompozícióján belül túlságosan erős ellentétben állnak ahhoz, hogy itt elképzelhető legyen a "happy end".

"Antonius és Kleopátra találkozása" mind tartalmában, mind technikájában megfelel a 19. század végi elvárásoknak. A viktoriánus korszak általában a történelmi és különösen az ókori témákhoz ragaszkodott. A festmény emellett a népszerű orientalizmus egyik példája is, egy olyan jelenség, amelyben Nagy-Britannia gyarmati hatalma jelentős szerepet játszott. A nemzeti költő, William Shakespeare műveinek ismerete az angol művelt polgárság körében amúgy is feltételezhető volt. De még azok is élvezhették a festői minőséget, akik nem ismerték a kép mögötti történetet. Alma-Tadema a részletekre való odafigyeléssel és finom ecsetkezeléssel kezeli a figurákat, a ruhákat és a környező kellékeket egyaránt. Igaz, a sok pompa már elrejti a pusztulás első jeleit. A hajó padlóján szétszórt szirmok a buja füzérek mulandóságáról tanúskodnak. Kleopátra ragadozó bundája nem több, mint a nemes vadmacska haszontalan maradványa - és nem utolsósorban saját nyomorúságos sorsának jele.