Norvégia olyan, mint egy végtelen nyári nap: a fény soha nem tűnik véget érni, mégis folyamatosan változik, új és új színekbe öltöztetve a fjordokat, erdőket és hegyeket. Amikor először ültem egy norvég tó mellett a vázlatfüzetemmel, éreztem, hogy a táj nemcsak a szememet, hanem a képzeletemet is kihívás elé állítja. A levegő tiszta volt, a víz olyan mélykéken tükrözte az eget, hogy az szinte valószerűtlennek tűnt. Abban a pillanatban megértettem, hogy a norvég művészek miért próbálják mindig megragadni a felfoghatatlant - a fényt, a csendet, a tágasságot.



A norvég festészetet a természettel való mély kapcsolat jellemzi, de sokkal többről van szó, mint egyszerű tájábrázolásról. Edvard Munch, akinek a "Sikoly" ma a világ egyik leghíresebb festménye, korának egzisztenciális félelmeit és vágyait örökítette meg olajképein és grafikáin. Norvégia művészettörténete azonban nem monológ, hanem többszólamú beszélgetés: Míg Munch színei hullámzó hullámokként gördülnek végig a vásznon, addig Harriet Backer a mindennapok csendes varázsát kereste enteriőrjeiben, a fény és árnyék játékát egy terítőn, a délutáni nap pislákolását egy falon. És ott van Nikolai Astrup, akinek gouache-ai és fametszetei nemcsak ábrázolják a norvég tájat, hanem szinte izzóvá teszik azt - mintha az éjféli nap titkát keverte volna a színeibe.



Amit sokan nem vesznek észre: A norvég művészeti szcéna már korán nyitott volt a nemzetközi hatásokra, de mindig is sajátos maradt. Művészek, költők és fotósok találkoztak Christiania (ma Oslo) műtermeiben, hogy megvitassák az impresszionizmust, a szimbolizmust és az új fotográfia lehetőségeit. A fényképezést meglepően korán felismerték művészi médiumként Norvégiában - már a 19. században olyan úttörők, mint Marcus Selmer, kísérleteztek a fénnyel és a kompozícióval, hogy megörökítsék a norvég partok nyers szépségét. Később, a 20. században az olyan fotósok, mint Tom Sandberg, fekete-fehérben örökítették meg az észak melankóliáját és tisztaságát, mintha minden egyes kép a fény és árnyék verse lenne.



A norvég művészet olyan, mint maga az ország: tele van kontrasztokkal, néha kemény, gyakran meglepően finom. Csendről és viharról, magányról és közösségről, a hosszú téli éjszakák fény utáni vágyakozásról szól. Bárki, aki a norvég művészettel foglalkozik, nemcsak grandiózus tájakat fedezhet fel, hanem az emberi tapasztalatok csendes árnyalatait is - olajban, akvarellben, rajzban, fotóban és grafikában megörökítve. Olyan művészet ez, amely nem hangosan hívja fel magára a figyelmet, hanem arra invitálja a nézőt, hogy nézze meg közelebbről - és talán felfedezze a norvég lélek egy darabját.