Esős délután volt Krakkóban, amikor én - egy fiatal, inspirációt kereső festő - az óváros szűk utcáin sétáltam. Az ég nehézkesen lógott a cseréptetők fölött, és a felhőkön áttörő fény ezüstös ragyogásba öltöztette a várost. Egy kis kávézóban, amelynek ablakai bepárásodtak, felfedeztem egy akvarellvázlatot a falon: a Visztula egy röpke látványát, néhány határozott ecsetvonással megörökítve. A jelenet csendes ígéretnek tűnt - mintha Lengyelország művészete folyamatosan előbukkanna a történelem ködéből, meglepően tisztán és élettel telve.



A lengyel festészet a színek, érzelmek és történetek kaleidoszkópja, amely a melankólia és az újrakezdés szélsőségei között mozog. Aki például Jacek Malczewski műveire gondol, azonnal megérzi a festményeit átható mély szimbolizmust: Itt álom és valóság, mítoszok és személyes vágyakozás olyan vizuális nyelvvé olvad össze, amely elvarázsolja a nézőt. A "Fiatal lengyelek" mozgalom művészei, amelyhez Malczewski is tartozott, a nemzeti identitást és az egyéni érzéseket merészelték egyesíteni élénk olajszínekkel és finom pasztellszínekkel. Műveik olyanok, mintha ablakok lennének egy olyan korba, amikor Lengyelország politikailag szétszakadt, de művészileg annál élénkebb volt. És ott van Witkacy kifejező ereje, akinek portréi és rajzai gyakran tűnnek őrjöngésnek - vadnak, kísérletezőnek, tele iróniával és egzisztenciális mélységgel.



Lengyelország művészettörténetét azonban nem csak nagy nevek jellemzik. Csendes forradalmak is jellemzik: A fotográfia például, amely sokáig a dokumentálás médiuma volt, Lengyelországban már korán művészeti formává emelkedett. Zofia Rydet, akinek "Szociológiai atlasza" a vidéki életet fekete-fehér fényképek ezreivel örökítette meg, olyan vizuális emlékezetet teremtett az országról, amely ma is lenyűgöző. A grafikában pedig Józef Gielniak expresszív metszeteitől a háború utáni időszak kísérleti szitanyomataiig a lengyel művészek fáradhatatlan törekvése tükröződik, hogy új utakat járjanak be - gyakran a politikai korlátozások árnyékában, de mindig összetéveszthetetlen kézjegyükkel.



A lengyel művészet így a fény és az árnyék, a remény és a kétség állandó összjátéka. Egy olyan országról mesél, amely folyamatosan újratalálja magát - akvarellekben, amelyek múló emlékeknek tűnnek, olajfestményekben, amelyek egész korszakokat örökítenek meg a vásznon, és fotókban, amelyek láthatóvá teszik a láthatatlant. Aki ezzel a művészettel foglalkozik, nemcsak Lengyelországot fedezi fel, hanem a képek erejét is, hogy megragadják a kimondhatatlant.