A fotósok motivációját és témáját nemcsak a puszta dokumentáció jellemzi. Ahol a design játssza a legnagyobb szerepet, ott a nézőpont válik fontossá, a szín alapvető szerepet játszik, és a motívum jelentéssel bíró tárggyá fejlődik. A hagyományos fotográfia a portrékkal, a tájképekkel és a természetes fényben készült képekkel, végül pedig a fotóriporterek képfelfogása a modern fotográfia alapja is, amely új technikai eszközökkel és módszerekkel új ábrázolási módokat nyit meg. Az 1977-es documenta 6 kiállítás óta a fotográfia is végleg a kortárs művészet részévé vált. Ebben a digitalizáció is szerepet játszott. A képi kifejezés lehetőségei 1980-tól kezdve elképzelhetetlen mértékben megnőttek. A képszerkesztő programok, mint új médium, a tervezés végtelen formáit tették lehetővé. Feleslegessé tették az olyan technikai segédeszközök használatát, mint a különböző objektívek vagy az egyes munkafázisok, mint a szűrés vagy a többszörös expozíció. A modern, kortárs fotográfiában a dokumentáció és a színpadra állítás gyakran belső képi tartalomként azonosítható: Olyan dolgok vagy élőlények ábrázolása, amelyek egymással összefüggésben állnak, és így alkotják a kép üzenetét. Különösen a színpadra állítások általában művészi fotóként jellemezhetők. Másrészt vannak olyan fényképek, amelyeket a képtartalom absztrakciója jellemez, például az örvényképek. Jellemző rájuk a benyomások vagy érzelmek felidézése. Ezek a képi alkotások különleges gyártási módszerek alkalmazásával jönnek létre, amelyek nem a szó szoros értelmében vett fényképek. A "konkrét fényképek" szintén egy olyan folyamat művészi eredményei, amelyben maga a fénykép marad az érdeklődés tárgya.