Egyetlen ecsetvonás, gazdag és fényes, folyóként fut végig a magyar művészettörténeten: a Puszta fényét, a paprika izzását, a Duna csillogását és a végtelen síkságok melankóliáját hordozza. Ha az ember a magyar festészetet nézi, azonnal érzi a tágasságnak és a meghittségnek, az emberközelségnek és a finom melankóliának ezt a különleges keverékét - mintha egy ablakon keresztül nézne be a színek, történetek és vágyakozások világába.



Képzeljük el, hogy egy budapesti galériában állunk, és a fény Munkácsy Mihály egyik festményére esik: a jelenet drámaian sűrű, az alakok mintha az életből lennének kiragadva, mégis minden árnyékban, minden drapériában mély, szinte zenei szomorúság rezonál. Munkácsy, aki monumentális olajképein a magyar népéletet vászonra vitte, mestere volt annak, hogy a hétköznapokat a magasztosba emelje. Művei nem egyszerű ábrázolások, hanem érzelmes tájképek, amelyek egy egész nép sorsát tükrözik. Pedig ő csak egy a sok közül, akik nyomot hagytak a magyar festészetben.



A magyar művészeti élet mindig is a hatások olvasztótégelye volt: Párizs, Bécs, München - Európa nagy metropoliszai küldték impulzusaikat a Duna partjára. De a magyar művészek valami sajátot alkottak. A Hollósy Simon vezette nagybányai kör festői például a természet fényét keresték, amelyet fénylő akvarellekben és vázlatokban örökítettek meg. Frissességgel és spontaneitással teli plein-air festészetük a magyar fényt úgy ragyogtatta fel, mint még soha. Később, amikor megérkezett a modernizmus, a színek berobbantak: Tihanyi Lajos és Czóbel Béla, a legendás "Nyolcak" művészcsoport tagjai, expresszív színfelületekbe és merész kompozíciókba merészkedtek, amelyek az avantgárd szellemét lehelik. Műveik olyanok, mint a jazz a vásznon - szabadok, ritmikusak, tele meglepetésekkel.



De nemcsak a festészet, hanem a magyar fotográfia is világhírnévre tett szert. Ki ne látta volna Brassaï munkáit, aki az éjszakai Párizst titokzatos árnyakba merítette, vagy André Kertészét, akinek költői fekete-fehér fotói a múlandót és a hétköznapokat varázslatos képekké változtatták Mindketten Magyarországon születtek, mindketten a láthatatlan, a vonalak közötti magyar érzéket vitték ki a világba. Fotóik néma versek, amelyekben fény és árnyék átöleli egymást.



Egy meglepő részlet: Az 1960-as években Budapesten élénk kísérleti grafikai szcéna alakult ki. Olyan művészek, mint Molnár Vera, aki később a számítógépes művészet úttörője lett, geometrikus formákkal és szeriális struktúrákkal kezdtek játszani - jóval azelőtt, hogy ezek a megközelítések Nyugat-Európában népszerűvé váltak volna. A magyar grafikai szcéna az új ötletek laboratóriuma volt, a hagyomány és az innováció találkozásának helyszíne.



A magyar művészettörténet a színek, formák és hangulatok kaleidoszkópja. Mesél vágyakozásról és újrakezdésről, hazáról és idegenről, fényről és árnyékról. Aki ezekkel a képekkel foglalkozik, nemcsak egy ország lelkét fedezi fel, hanem a művészet erejét is, amely láthatóvá teszi a láthatatlant - vásznon, papíron vagy fotópapíron, mindig egy csipetnyi varázslattal.